Gondolatok a magyar igazságszolgáltatásról

A hazai jogrendszer egy érdekes vetületére szeretném most felhívni az olvasók figyelmét ezzel a kis eszmefuttatással.

A bíróság intézménye leegyszerűsítve évezredek óta az, hogy két vitás fél között igazságot tesz, vagyis döntést hoz helyettük. Ezt a felállást elég jól tükrözi a polgári jog, ahol van a felperes és az alperes, akik között valamilyen vita van, vagy az egyik követel valamit a másiktól, stb.; tehát van két egyenrangú fél, mind a kettő bizonygatja az igazát, és felvonultatja ennek érdekében összegyűjtött bizonyítékait (melyeket nyilván a saját győzelmi esélyeit növelve próbál összeválogatni). A bíró mindezeket meghallgatja, a törvények szerint mérlegre teszi és dönt az ügyben. Ez klasszikusan a feladata, így hiteles a társadalom szemében ez az intézmény.

És hogy ez mennyire így van jól, mutatja, hogy ezt a felállást lényegében a büntető ügyekben is megtartják. Ott is megvan – a törvények által is megszabottan egyenlő perbeli jogosítványokkal és lehetőségekkel rendelkező – két fél: a polgári jogban lévő felperes pozíciójában van az ügyész, míg az alperesében a vádlott (és védője). Hogy a klasszikus jogegyenlőség biztosítva legyen, elvileg a rendszer úgy van felépítve, hogy a büntető ügyekben nyomozást folytató nyomozó hatóságnak minden, az adott üggyel kapcsolatos tényt, információt, bizonyítékot fel kell kutatnia, majd az így keletkezett kupacot átadnia a feleknek, az ügyészségnek és vádlottnak (iratismertetés keretében), akik a bírósági eljárásban hagyományosan a saját érdekük szerint válogatva az iratok közt próbálnak érvelni. A bíró pedig meghallgat, mérlegel és dönt (ítéletet hoz).

Csakhogy ezt a klasszikusan igazságos felállást a magyarországi eljárások hatósági szereplői különböző kiskapukon keresztül kijátsszák. Először az olyan nyomozó hatóságok, mint pl. a Nemzeti Nyomozó Iroda, eleve koncepció szerint dolgoznak, és nem az üggyel kapcsolatos minden fellelhető tény, információ, bizonyíték összegyűjtésén, hanem a koncepciójuk alátámasztásán igyekeznek. Emiatt már eleve rengeteg feltáratlan kérdés, elvarratlan szál, adatok beszerzésére elveszett lehetőség van az ügyeikben, nem beszélve a gyanúsítottakkal, tanúkkal folytatott kihallgatásokon a koncepciójukhoz szükséges vallomások kieszközöléséért elkövetett számtalan törvénytelenségről (példának lásd ezt a korábbi jegyzetet).

A bírósági igazságszolgáltatás intézménye évezredes gyakorlat során kialakult hitelességének legbrutálisabb felrúgása mégsem ez, hanem a „nyomozó ügyészségek” létezése. Kezdjük azzal, hogy a büntetőeljárásban a felek esélyegyenlősége már eleve ott sérül, hogy a gyanúsítottat (későbbi potenciális vádlottat) a hatóság egyszerűen lecsukhatja, „eltávolíthatja az útból” (ennek a jogi ellentmondásosságát érzékelve nem alkalmazzák jogállamokban ilyen előszeretettel és hosszan az előzetes letartóztatást). Egy kicsit olyan ez, mintha a polgári peres eljárásban a felperes a keresetéhez szükséges bizonyítékok összegyűjtésének idejére egyszerűen bezárhatná az alperest, hogy ne zavarja a ténykedését, kényelmesen tudjon dolgozni.

Persze mivel a társadalom számára veszélyes bűnelkövetésekről van szó, bizonyos mértékben tolerálható ez az eljárás, hisz az ügyben „felkészültebbnek” számító gyanúsított – ő elvileg az elkövető, ugye – könnyebben tudná sérteni az ügybe tájékozatlanul „belecsöppenő” nyomozó hatóság esélyét a fellelhető adatok, információk megismerésére. Viszont éppen ezért a későbbi bírósági eljárásban szigorúan részt nem vevő – így elvileg nem érdekelt – nyomozó hatóságnak gyorsan, pártatlanul és teljes alapossággal kell feltárnia mindent az ügyben, hogy a felek (ügyész, vádlott) ebből dolgozva, valós esélyekkel, megfelelő felkészültséggel állhassanak a bíróság elé.

És itt jön a nyomozó ügyészség a képbe. Ennek a feladata papírforma szerint a „nyomozás törvényességének a felügyelete”. Már ez is vicc, mert a törvényesség megtestesítője elvileg a bíróság, tehát akkor már inkább „nyomozó bíró” kéne, mint ügyész. Ismerve azonban a saját ügyem, és megismerve más ügyek részleteit is, ez a szerv a „felügyelet” helyett valójában maga vezeti a nyomozást. De még ebben sem merül ki a szerepe, hanem az eljárás bírósági szakaszában ő maga az egyik fél, ő áll a vádlottal jogegyenlőségben.

És most térjünk vissza ahhoz, amit a Nemzeti Nyomozó Iroda kapcsán írtam. A helyzet az, hogy a koncepció szerint folyó nyomozást adott esetben maga az ügyészség vezeti. Nem tudom, érezhető-e ennek az abszurditása. Felállhat az a helyzet, hogy a bírósági eljárásban egyenlő perbeli képességekkel rendelkezni hivatott felek közül az egyik évek óta börtönben tarthatja a másikat (mert ugyan az előzetest a nyomozási bíró rendeli el – egyébként ez is utal rá, hogy a törvényesség látszatát fenn akarják tartani –, de ezt valójában 90%-ban az ügyész igénye szerint teszi). Ugyanígy, a nyomozás során a törvénysértések tömegét követheti (és követi is) el, a bizonyítékokat tendenciózusan gyűjtheti, sőt, még el is tüntethet (és el is tüntet) az ő vádbeli pozícióját gyengítőket közülük, majd a bíróságon odaáll vádolni „jogegyenlő” félként. (Látva, hogy a miellenünk folyó eljárásban, milyen szintű bizonyíték gyártás és megsemmisítés folyt a nyomozó hatóságok részéről, meg is jegyeztem a tárgyaláson, hogy akkor, ha az ügyészség megtehette, hogy bizonyos dolgokat „kikukázott” – amiket már utólag nem lehet újra beszerezni –, akkor most én is szeretnék hasonlóan cselekedni. Persze erre nem volt reakció a bíróság vagy az ügyész részéről.)

Akár személy szerint az az ügyész is lehet a vádló, aki a nyomozást az előbb írtak szerint vezette. Ez valójában teljesen abszurd. Mert ne essünk tévedésbe, az ügyész az nem bíró, az ügyész csak az egyik fél a bíróság előtt, ő akár lehet elfogult is, hisz neki a vád bizonyítása a feladata. Elfogulatlannak a bírónak kell lenni. De akkor hogy kaphat a nyomozó ügyészség intézményén keresztül az egyik fél az eljárásban ilyen brutális előnyöket? Arról már nem is beszélve, hogy ebben az ’50-es évek óta kialakult torz rendszerben a bírók, teljes szereptévesztésbe kerülve, sokszor ügyészeket játszanak a tárgyalásokon, lerombolva ezzel az évezredes hitelességet. Az akadékoskodók itt még felvethetik, hogy a vádlott védője nincs lecsukva, az dolgozhat közben a védence érdekében. Csakhogy a fegyveregyenlőség a vádló és a vádlott vonatkozásában van meghatározva és nem a vádló és védőében. Ráadásul a nyomozó hatóság mindent az adófizetők pénzén csinál, míg a terheltnek – ha érdemi segítséget akar – saját költségén kell fizetnie az ügyvédet, miközben éppen el van lehetetlenülve a pénzkeresésben is. Az előzetes letartóztatásban lévő terhelt totális joghátrányáról már többször írtam, ebben az írásomban most a nyomozó ügyészség intézménye gyakorlati működésének jogi abszurditására kívántam csak rámutatni.

Ha most a rendpárti propagandával átitatott radikálisokban az vetődik fel, hogy „jó, jó, de a rohadt bűnözőkkel szemben csak ilyen eszközökkel lehet dolgozni, különben sohasem lennének lecsukva”, akkor megjegyzem, hogy – ahogy azt Morvai Krisztina is korábban elmondta – ennek a gyakorlatnak az lett az eredménye, hogy az „elkényelmesedettség” miatt („úgyis lepapírozzuk a dolgokat valahogy”) a nyomozói munka szakmai színvonala le van csúszva a béka ülepe alá, és szakmai bakik sorát követik el. Úgy, hogy normális jogállami keretek között meg se tudják már oldani a dolgokat. Itt is ugyanaz az eldöntendő, hogy az országot a cigány- és egyéb bűnözés ellen, vagy magunknak építjük? Mert ott, ahol a jogtalan gyakorlatok polgárjogot nyernek az eljárásokban, az ilyeneket azokkal szembe alkalmazzák legelsőbben is, akik az egész rothadó rendszer ellen felemelik a szavukat.


Budaházy György